Nincs értelme ennek a blognak. Igazából itt, ebben az országban erről beszélgetni nem érdemes. Nem is érzem, hogy sikere lenne. Magammal meg minek beszélgessek?

Már említettem néhány nyomdaiparban használt fogalmat, a denzitást, az Lab színrendszert, a dE színinger-különbséget. Ezeket valahogy mérni kell. Aikor mérésre kerül sor mindig felmerül, hogy mit akarunk mérni, hogyan és mivel? Ezt előre tisztázni kell a mérés elkezdése előtt.

Alapjában véve a mérőműszerek analóg módon mérnek, mondjuk a fényáram változását és ezt kell aztán valahogy digitális formába ölteni. Bennünket, mint felhasználókat nem is nagyon érdekel, hogy ezek hogyan működnek, egészen más érdekel. Mégpedig az, hogyan mérjünk? A nyomdákban manapság már nem nagyon van denzitométer, csak spektrofotométer, amit színek mérésénél használunk. A nyomógépek online vagy offline mérőpultjaiban is spektrofotométer van. A denzitást kijelzi, de csak egy formula felhasználásával számolja. A nyomógépek műszerei szkennelő üzemmódban dolgoznak, folyamatos méréssel mérik az ívre felrakott színellenőrző csíkot, azonban szükség van más munkaterületeken és persze sokszor a gépteremben is manuális mérésre, melyhez egy másik műszert használnak. Ha a műszerek folyamatosan ellenőrzés alatt vannak és mondjuk képesek az XRGA szabvány alkalmazására, akkor viszonylag jó dolgunk van, mert ez a szabvány a műszerek közötti eltérés minimalizálására ad lehetőséget. Ettől függetlenül mindig szempont, hogy lehetőség szerint azonos feladatra azonos műszert használjunk és mondjuk a minőségellenőr lehetőség szerint azonos műszerrel végezze a színminták ellenőrzését.

Na jó, de csomó beállítási lehetőség van ezeken a műszereken, és itt van például a polarizációs szűrő használata. Kell vagy nem? A szakma véleménye megoszlik. A nyomat, amikor a nyomógépből kikerül még nedves, azaz a festék nem száradt meg rajta. Ofszet nyomtatásnál a száradás többnyire több óra múlva történik meg, igazából napokig is eltarthat. A nyomatra került festék egy része bekerül a papír rostjai közé, az oldószerek, a nedvesség a száradásnál eltávozik a festékből. Közben a festék színtani paraméterei megváltoznak. A polarizációs szűrőnek az a feladata, hogy a nedves és száraz nyomat denzitását azonosnak mérje. OK, de ez érdekli a megrendelőt? Nem. A megrendelő száraz nyomatot kap és őt az érdekli, hogy azon hogyan néz ki a nyomat. A polarizációs szűrővel a nyomda átveri magát, mert a mérés nem nyújt arra vonatkozólag információt, hogyan változott meg a nyomat színe (színereje), denzitása és más tulajdonságai. Ez tény, a nyomdának magának kell eldöntenie, hogy polarizációs szűrővel mér vagy a nélkül, de tisztában kell lennie a szűrő működésével és reklamáció esetén ezt a gondot kezelnie kell. A nyomda hiába bizonyítja be, hogy ő márpedig milyen remekül dolgozott, mert a polárszűrős denzitás nem változott, ha a nyomat szemmel láthatóan nem jó. Az ilyen szemlélettel az ügyfelet csak elveszíteni lehet.

Egy biztos: mérni kell, a mérés a minőség ellenőrzésének alapja. Viszont nem ér semmit sem a mérés, ha nincs dokumentálva, ami bármikor visszakereshető.

Nem beszéltem még egy nagyon fontos paraméterről, melyet folyamatosan ellenőrizni kell, de erről majd még az ISO 12647-2 szabvánnyal kapcsolatban írok.

Szóval mi is az a rétegvastagság mértéke a nyomdaiparban? Igazából nem tudom egyszerűbben leírni, mint a visszaverési tényező tizes alapú negatív logaritmusa. Hát ez elég csúnya, pedig még nem is kevertem a fogalomba az opacitást. Na, igen. Megint egy tévedés, de ezt nem írom külön, mert nem teljesen nyomdaipari a fogalom. Szóval az opacitás a fényátnemeresztő  képesség, amit a papírok jellemzésére használnak. És ezt keverik össze a transzmisszióval, vagyis átlátszósággal. Ha az opacitás 100%, akkor az átlátszóság 0% és persze 100% átlátszó anyag opacitása 0%.

Visszatérve a rétegvastagságra, annak denzitás a neve és optikai sűrűségnek is mondhatjuk. Nagyon gyakran használt szó és még ma is rendkívül nagy a jelentősége. Annak idején, amikor a nyomdák önálló , zárt rendszert alkottak, minden nyomda meghatározott beszállítókkal dolgozott, nem váltogatta a festéket, így meg lehetett állapítani egy üzemi denzitást az adott színű festékekre, amit a gépmester mért. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott, egyrészt sok a festékgyártó, másrészt nagyon sok az alapanyag, a festékek pigmentjei mások, a nyomdák nyitott rendszerek lettek és az üzemi denzitáson alapuló szemlélet egyszerűen nem működött tovább, mert ami az egyik nyomdában megfelelő denzitás volt, az a másikban nem volt jó.

Az ISO egy európai szabványokat kialakító szervezet (az Egyesült Államokban ilyen a SWOP) több neves intézettel együtt kialakított egy szabványt még 2004-ben. A szabvány száma 12647-2, s ebben a szabványban a denzitást teljes mértékben az előzőkben említett és más okok miatt száműzték. Helyette a már jól ismert Lab értékeket határozták meg az egyes festékekhez. Ez azt jelenti, hogy más és más festékgyártók festékeivel a festék papírra kerülő rétegvastagsága is különböző. Azaz más a denzitás, de mindegyikkel meg lehet közelíteni a szabványban megadott Lab értékeket. Persze miután a nyomógépeinkkel meghatároztuk, hogy milyen vastag festékréteggel érjük el a szabvány értékét, ehhez már rendelhetünk egy denzitást, ami az adott papírtípusra és adott festékre vonatkozik. Így az üzemi gyakorlatban lehetséges a denzitás használata. továbbra is, de csak akkor, ha előtte megnéztük, milyen rétegben kell a festéket felvinni a papírra. Az eltérést is rögzített a szabvány, ami dE<5 lehet a nyomdaipari műveleti színeknél. Ez nagyon nagy érték, de gondoljunk arra, hogy a nyomógép egy mechanikus szerkezet, nem akarok a működésébe belemenni, egyelőre maradjunk ennyiben. A gyakorlatban a jól beállított rendszernél ennél sokkal kisebb színeltérés is elérhető, bár van olyan festék, melynél éppen a határértéken van csak a nyomat.

Mára itt megállok, de a szabványra még majd visszatérek, mert vannak benne nagyon fontos dolgok. Persze a is lehet, hogy még előtte kis kitérőt teszek...

Már megbeszéltük a dE fogalmát és az Lab színrendszert. Vannak azonban további tudnivalók. Ilyen a telítettség vagy króma mértéke, azaz az L tengelytől mért távolság. Ha végiggondoljuk, s a labda egy vízszintes szeletét nézzük, akkor eléggé egyértelmű, hogy ez csak egy sima Pitagorasz-tétel. Azaz négyzetgyök(a2+b2), hiszen az a tengelyen mért távolság és a b tengelyen mért távolsághoz a háromszög átlója mutat. Minél nagyobb ez az érték, annál közelebb van az adott szín a spektrumszínhez. Ez a gépmestereknek főleg színkeverésnél ad nagyon hasznos támpontot.

Van azonban egy másik támpont is, amit színezeti szögnek hívunk. Ez már kicsit bonyolultabb. Ha a derékszögű háromszögre gondolunk, akkor abban adott az a és b befogók, ebből a szög tangenssel számolható. Na de nekünk fokok kellenek, ezért arctg (arkustnagens) b/a lesz az, amit keresünk. Sajnos az eredmény radiánban jelentkezik, így még fokban át is kell váltanunk. Aki a színmérő műszerekkel már találkozott, az tudja, hogy a színezeti szöget 0 és 360 fok között adja meg a műszer, márpedig, mint a lenti ábrán látható az arctg függvény +pi/2 és -pi/2 közötti értékű, tehát még ezt is át kell számolnunk ahhoz, hogy jobban értékelhető eredményt kapjunk

Na, azt hiszem ez volt eddig a legbonyolultabb dolog az egész színmérésben, de az embernek nagyon hasznos értékeket ad egy szín értékelésénél.

A következőkben a festék rétegvastagságáról beszélünk majd, s az ISO 12647-2 szabványról. És még mondja ezek után valaki, hogy a nyomdászoknak nincs szükségük a tanulásra...

Nem tudom meddig fogom ezt folytatni. Igazából úgy érzem, hogy semmi értelme. Így aztán az alapok részt hamarosan befejezem. Az összeadó színkeverésnél megbeszéltük, hogy a vörös, zöld  és kék színekből áll össze. Azaz e három színből épül fel az adott színtér. A színtér azon színek halmaza, melyeket az összeadó színkeverést használó eszközök meg tudnak jeleníteni. Ilyen a telefonunk kijelzője vagy a számítógépé, de ilyen a szkenner vagy digitális fényképezőgép, tévé stb. Ezek egy eszközhöz köthetők, eszközfüggők. És ugyanígy eszközfüggő mondjuk egy nyomtató általi színterjedelem, amit idegen szóval Gamut névvel illetnek. Ha egy színtér három alapszín keveréke, akkor az egyes színeket 8 biten leírva a számítógépes programok 24 biten ábrázolnak színeket, ha mondjuk a nyomdai alapszínekből összeállt képet nézzük, ott már négy színről beszélünk és ez már 8x4, azaz 32 biten jeleníthető csak meg.  Most ez túl nagy lépés volt? Nem baj, úgysem olvassák túl sokan.

Azonban akár RGB, akár CMYK a színterünk, nem az összes színt lehet leírni velük, csak annyit, amennyit az adott eszköz megjeleníteni képes- Kell tehát egy olyan színrendszer, melyben az ember által érzékelt összes színe le lehet írni. Az ilyen színtér nem függ eszköztől, eszközfüggetlen. Minden különösebb bizonyítás és előzmény nélkül: létrehoztak egy olyan színteret, amit 3 betűvel jelölve L*a*b* színtérnek nevezünk. Az L a világosság, az a tengelyen a vörös és zöld közötti színek vannak, míg a b tengelyen a sárga és kék közötti színek. Ezt egy labdának kell elképzelni. A labda közepén az L világosság tengely van, a labda átmérője a középpontjában adja a legnagyobb kör metszetet, itt van a legtöbb szín, míg lefelé és fölfelé haladva a labdából kivágható körök egy kisebbek. Minél sötétebb vagy világosabb szintet vágunk ki, annál kevesebb szín lesz, mert annál kevesebb színt tud az ember megkülönböztetni.

És akkor ejtsünk szót a nyomdászok közötti legnagyobb tévedésről. A vörös és zöld között nincs átmenet, csakúgy, mint a sárga és kék között. A labda közepén a világosság tengely van, ahogy haladunk e felé, a színek egyre kevésbé látszanak. A telítettség azt jelenti, hogy mennyire közelíti meg egy szín intenzitása a megfelelő spektrumszínt. Az L tengely felé a telítettség a 0-hoz közelít. Tehát az a és b tengely két vége között nincs átmenet. Nem mondhatom negatív a értékre, hogy az adott szín kevésbé vörös, mert az L tengelyt megközelítve a vörös tartalom 0 lesz, És ugyanez igaz a b tengelyre is.

Aki ezekben nincs benne, annak ez nehéz, talán nem is érti, amiket leírtam, de amúgy meg nem is olvassa el, tehát mindegy. Na innen folytatom ....

Az a baj a mi jó kis napunk sugárzásával, hogy az nem egyforma, teljesen más hajnalban, délben és délután, és más borús időben, zivatarkor is. És pontosan ez a nagy probléma vele, illetve egyes gépmesterkollégákkal, akik egy szín megítéléskor azt mondják: "menjünk ki a napra és nézzük meg ott". Igen, ez egy nagy tévedés, mert egy színt összevetni különböző megvilágításokban nem tanácsos, minden alkalommal mást láthatunk. Egy ismert lakberendezési magazint nyomtunk egyszer és a főszerkesztő/megrendelő reklamált a borító színe miatt. Amikor mondtam neki, hogy ez egy olyan szerencsétlen szín, ami különböző megvilágításokban másképp néz ki, nem fogadta el, ő nem ilyen színt tervezett a borítóra. (Az ilyen színeket mi metamer színeknek hívjuk mellékesen.) Aztán elment, de néhány perc múlva visszajött és azt mondta, hogy igazam van, megnézte a folyosón, ahol besütött a nap és ott már minden rendben volt. Ilyen korrekt megrendelővel ritkán lehet találkozni sajnos. Ez az eset is példázza, hogy a megvilágítások színhőmérséklete más és más. A nyomdaiparban a D50, azaz 5000 Kelvin színhőmérsékletű megvilágítást alkalmazzák a gépteremben, nem megyünk ki a napra, ez alatt kell vizsgálni a nyomatot, de tudomásul kell venni, hogy más megvilágításban másképp nézhet ki az adott szín, ezért gyártanak olyan speciális megvilágításokat, ahol többféle színhőmérséklet alatt lehet tesztelni a megálmodott színt.

Persze semmit sem ér a nyomda szabványos megvilágítása, ha a képeket előállító stúdió vagy szerkesztőség más megvilágítással dolgozik. Akkor már minden felborul, erről azonban később részletesebben is mesélek majd.

Az lenne az ideális, ha pontosan tudnánk, hogy egy adott nyomtatványt milyen körülmények között fognak vizsgálni, olvasni, nézegetni és ahhoz tervezhetnénk meg a színeket. Ilyen azonban sajnos nincs. Néhány esetben tudjuk, hogy az adott anyag mondjuk kizárólag egy nagy áruházláncban kerül ki a polcokra és ott fénycsövek által megvilágítva fogják nézni, de ezekben az áruházakban is többnyire üveg tetőkön keresztül természetes megvilágítással csökkentik az áramfelhasználást, tehát ez sem egyértelmű.

Szerencsére van a szemünknek és az agyunknak egy érdekes tulajdonsága - hiszen a látásért felelős szervünk ez a kettő együtt, a kép az agyunkban jön majd létre, amihez az információt a szemünk szolgáltatja - szóval az egyik ilyen tulajdonság, ami most kevésbé érdekes az, hogy a tárgy távolságára képes fókuszálni. A másik az, hogy képes a világosság vagy inkább mondjuk azt, hogy a megvilágítás erősségéhez alkalmazkodni a pupillánk segítségével. De van még ezeknél is érdekesebb alkalmazkodása, és ez szolgál segítségünkre a színeknél. Amikor a vízpartól hirtelen bemegyünk a nyaralóba és a lehúzott redőnyű sötét szobában a kezünkben maradt magazinra nézünk, teljesen eltorzult színeket látunk. Aztán a szemünk és agyunk, tehát a látórendszerünk alkalmazkodik a megváltozott megvilágításhoz és megint felismerjük, hogy a tetőn a cserép vörös, a fű zöld és az ég kék. Persze tudjuk, hogy ezek a színek nem azonosak a napon látottakkal, de mégis alkalmazkodni tudunk. Ezt idegen szavakkal kromatikus adaptációnak hívjuk. Otthon, az olvasólámpa fénye 2700 Kelvin színhőmérsékletű, sárgás megvilágítás, a nyomdában 5000 Kelvin a színhőmérséklet és a vakító napon ennél sokkal magasabb. És mégis tudjuk mind a három helyen élvezni a nyomat színeit. Ugye milyen fantasztikus a természet? És akkor innen folytatjuk...

Azt tanácsolták, hogy minél érthetőbben fogalmazzak, mert olyanok is olvasni fogják, akik nem szakmabeliek. Ezen elgondolkodtam és arra jutottam, hogy talán nem lenne baj az alapokkal kezdeni. Nem nagyon fogok majd használni olyan szavakat, melyek a nyomdaiparban természetesek, így kerülöm majd a színezet, színinger, színingerkülönbség, színezetdússág, és hasonló szavakat, de amikor elkerülhetetlen a használatuk, akkor majd elmagyarázom. Akinek ezek az alapok unalmasak, azok továbblépnek rajta vagy nem látogatják ezt a blogot.

Elsőként a színkeverésről fogok írni. A szemünk az egyetlen szervünk, mely nemcsak arra alkalmas, hogy a világból érkező fénysugarakat felfogja, hanem maga is egy ablak, amibe bele lehet nézni. Tehát anélkül lehet vizsgálni ezt a szervünket, hogy fel kellene vágni, valamilyen eszközt bevezetni. A fénysugarakat kétféle fényérzékelő receptor érzékeli és továbbítja az agy felé, az egyiket pálcikának, a másikat csapnak hívjuk. A csapokból van a kevesebb, de ezek felelősek a színlátásért, leginkább a sárgafolt környékén csoportosulnak. Három szín érzékelésére képesek, a vörös, zöld és kék színekre. Ezek aztán összeadódnak és így keletkeznek a színek. Az összeadódást additív szóval mondjuk, ha idegenül akarunk beszélni. A három szín összeadódása fehér színt eredményez. Ez csak fénysugarak esetén működik, amit például a monitorunk is sugároz, de a mobil kütyünk szintén.

Aztán van egy másik színkeverési mód, ami úgy működik, hogy a tárgyra érkezett fénysugár visszaverődik és ez érkezik a szembe. A rá beeső fénysugarak egy részét a tárgy elnyeli, s így azt lehet mondani, hogy a kivonja a színeket az összetett fénysugárból. Azonban a szemünkbe a visszavert fénysugár érkezik, ami összeadó színkeveréssel alkot színt. A látásunk szempontjából tehát nincs színkivonó színkeverés, ha nem érkezink fénysugár a szemünkbe, nem látunk. amikor kevés fénysugár érkezik a szemünkbe, akkor sem látunk színeket, és akkor sem, amikor sötétedik. Ahogy egyre sötétebb lesz az érzékelésnél a pálcikák szerepe kerül túlsúlyba, melyek nem érzékelnek színeket. És még valami érdekes dolog: sötétedéskor egyre inkább kékesnek kezdünk mindent látni. Azaz a szemünk érzékenysége eltolódik a rövidebb hullámhosszak felé. Ez a Purkinje-jelenség.

S akkor említsük meg, hogy a hullámhossz a színek szempontjából egy lényeges dolog. Az ember a 380-780 nm közötti sugárzásokat képes érzékelni. Az alacsonyabb hullámhossznál a lila, míg a magasabb hullámhossznál a vörös színek vannak. E fölött vannak az infravörös hullámok, míg az alsó tartomány alatt az ultraibolya, amivel a szoláriumban bárki találkozhat.

És így elsőre még egy foglmat megemlítek. Ha készítünk egy olyan hengert, melynek a nyílása az átmérőjéhez képest jóval kisebb, s a belseje teljesen fekete mattra van festve, a bejutó fény nem tud kijutni. Ha ezt a hengert hevítjük, akkor egy idő után a nyílása színes lesz. Az adott színhez egy hőmérséklet társítható. Ez elég meglepő módon a színhőmérséklet nevet kapta és Kelvinben mérjük. Ezt a színhőmérsékletet használjuk a fényforrások jellemzésére. És akkor itt folytatom majd, talán holnap...

Amióta a nyomdaiparból a formakészítés kikerült és egy számítógép meg néhány program segítségével bárki kiadványt készíthet, bizony a nyomdai szaktudás leértékelődött. A szerkesztőségekben készül a tördelés, ahol sokszor nagy mellénnyel és eléggé fentről beszélnek a nyomdában dolgozó mai formakészítőkkel, azaz a montírozókkal. Sajnos ez az állapot még ma is tart, bár javul határozottan a helyzet. Tévedések azonban ma is vannak és még maradnak is.

Nézzük az elsőt, amivel naponta lehet találkozni. Van a PDF és van a PDF/X-1a és másfajta PDF. És ez nagy tévedés. Az Adobe cég nem hozott létre csak egyféle PDF-et, azaz egy olyan formátumot, mely platformfüggetlen és bármilyen operációs rendszer alatt ugyanúgy olvashatók az oldalak. Viszont vannak szabványok, ezekből néhányat a nyomdaipar részére készítettek, s ez a szabvány a PDF egyes tulajdonságait nem engedi, másokat igen. Ebből az is következik, hogy mondjuk a Distiller alatt létre lehet hozni olyan beállításokat, amivel a PDF/X-1a szabványnak megfelelő lesz majd a PDF-ünk, csak tudni kell, mit is takar ez a szabvány. De a PDF, mint formátum csak egy van, aminek vannak mondjuk változatai. Egy nyomdában nincs szükség hiperhivatkozásokra, de CMYK színterű képek kellenek, a webre készített PDF meg tartalmazzon hiperhivatkozást, multimédiás tartalmat és legyenek benne RGB képek. Ilyesmiket vár el az ember. Az a jó a PDF formátumban, hogy testre szabható, de maga a formátum egy, nem készít az Adobe többfélét.

Arról, ami érdekel. Szóval a színekről, a nyomdáról és még sok olyan dologról, ami eszembe jut. Most elsőként például erről:

A nyomdákban PDF-et adnak le gyártásra. De mii is a gyártásra leadott PDF? Forrásanyag vagy megmásíthatatlan "gyártási utasítás"? A legtöbb nyomda nem mer semmit sem csinálni a PDF-fel, mert reklamáció esetén a megrendelő arra hivatkozik, hogy belenyúltak az anyagába. De hivatkozhat erre?

Gondoljunk csak bele mi volt 30 évvel ezelőtt! Megkapta a nyomda a kéziratot legépelve, a képeket dián vagy fekete-fehér fotópapíron és az volt a feladata, hogy csináljon belőle nyomtatványt. A kéziratot kiszedte és a helyesírás szerint a szöveget kijavították. Tehát már itt is eltértek a megrendelő anyagától! A képeket a nyomdaipari fényképész vagy szkenneres feldolgozta a nyomógépekhez illesztett zárt rendszerben. Szó sem volt arról, hogy a forrásanyaghoz nem nyúlhat hozzá.

Ma mi van? Leadja a megrendelő a PDF-et, mert az előkészítés kikerült a nyomdából és azt várja el, hogy ahhoz nem nyúlva az ő igényeinek megfelelő nyomatot kapjon. Pedig az a PDF ugyanolyan forrásanyag, mint régen a kézirat vagy a fénykép volt. A nyomdának az a feladata, hogy ezt a forrást úgy dolgozza fel, hogy az eredmény, a nyomat az ISO szabványnak megfelelő proofhoz a legjobban hasonlítson. Az, hogy ezt milyen műveletekkel éri el, a nyomda belső ügye. A megrendelő akkor reklamálhat, ha a proofhoz viszonyítva az eltérés a szabványoktól jelentősen eltér.

Azt csak halkan kérdezem meg: amikor proofot készítünk, akkor történik valami az állománnyal? Bizony, hogy történik, mégpedig egy színkonverzió és érdekes módon ezt nem kifogásolja senki sem és a proofkészítés folyamatát természetesnek fogja fel. És amikor a RIP feldolgozza?

Arról, hogy mi történik és mi az a hasonlóság, amit a megrendelő elvár, majd még később beszélek.